Nyomtatható forma Forrás: die Zeit

Csaknem negyven évvel ezelőtt a Stern címlapján és az újságban 374 nő mondta ki nyíltan, volt már abortusza. Mostanáig – a Die Zeit melléklete szerint – a férfiak hallgattak. Most először, méghozzá névvel, fotóval mondták el, ők hogyan élték át a párjuk döntését. Mint kiderül, nem is mindig tudtak róla.

A stern 1971-es címlapja

A 34 éves kereskedő leginkább az aggodalomra és a félelemre emlékszik. Túl fiatalok voltak, sejtelmük sem volt, hogyan kell egy gyereket felnevelni. Később azt mondta neki a barátnője: azt szerette volna, ha ő nemet mond. Hogy mennyire megbánta a dolgot, csak akkor ébredt rá, amikor évek múlva – egy másik kapcsolatból – megszülettek a gyerekei. Akkor gyászolta meg igazán, hogy az első gyermeket elvesztette.

Négy terhességmegszakításon van túl a negyvenöt éves berlini webdesigner. Túl későn tapasztalta meg, milyen komplikált és nehéz ezt átélni. Első alkalommal ugyan fiatal volt, de sokáig bűntudatot érzett. Úgy gondolja, a férfiaknak is joguk van beleszólni a döntésbe.

Egy negyvenhat éves befektetési elemző elmeséli, hogy kétszer is akarata ellenére történt abortusz. Magánkívül volt, zavarodottságot, csalódottságot érzett, és most is így érez. Mindig akart gyereket, és csodálkozott, hogy a párja viszonylag hamar napirendre tér a dolog fölött. Nem beszélték ki sosem igazán. Nincs szó a „nem-apa” gyászára, amit az elvesztett gyerek miatt érez.

Egy biztosítási ügynök meséli, hogy barátnője hormonokat szedett, hogy könnyebben teherbe essen. Nagyon örült, mert szeretett volna már gyereket. Fél év múlva sikerült, a nő terhes maradt. Nem tudta megokolni miért, de elvetette a gyereket. Valószínűleg félt a terhességtől, a szüléstől, az anyaságtól.

Az ötvenéves találmányjogi szakértő visszaidézi a terhességmegszakítás előzményeit. A kapcsolatuk már döcögős volt, s a barátnője úgy gondolta, ha terhes lesz, talán helyrejönnek a dolgok. Próbáljuk meg még egyszer – mondta. Először akarta a gyereket, aztán meggondolta magát. „Az én véleményem nem volt kétséges. A terhességmegszakításkor érzett tehetetlenségem és bizonytalanságom azóta is kísért. Most már úgy érzem, gyilkosság volt, melyet részben az én gondatlanságom okozott.”

Egy mai történet következik. A háromgyerekes család, Thomas és Linda Schramm, boldogan él, a feleség most talált állást, s másfél év után – ennyi idős a legkisebb gyerek – visszamegy dolgozni. Egy nap felhívja férjét a nőgyógyásztól, s közli a hírt: a spirál nem működött, újra terhes. A férj örül, szereti a gyerekeket, szívesen van velük, anyagi gondjaik nincsenek, nem élnek nagy lábon, de elégedettek. A feleség nem akar még egy gyereket, szeretné elvetetni. Veszekednek. A terhességmegszakítás kérdése gyakran okoz mély válságot a házasságban.

A probléma nem egyedi, 2007-ben Németországban 114 ezer terhességet szakítottak meg egészségügyi okok nélkül, csupán az anya kérésére. Minden nyolcadik terhesség végződik így. De erről nem nagyon beszélnek, mintha a terhességmegszakítás újra tabutéma lenne.

1976-ig még Hollandiába vagy Angliába kellett utazni egy legális terheségmegszakításért. Évente négyszázezer illegális abortuszt végeztek, gyakran orvosi közreműködés nélkül. A nők gyakran fordultak „angyalcsinálókhoz”, még az is előfordult, hogy kötőtűvel vagy tévéantennával, az életveszélyt kockáztatva végezték el a terhességmegszakítást. 1971-ben jelent meg az ominózus Stern-beli cikk, melynek az akkori törvények szerint lehettek volna következményei. De senkit sem ítéltek el. Végül 1974-ben változtatták meg a törvényt, amely addig tiltotta az abortuszt.

Ezentúl lehetővé vált a terhesség megszakítása a fogamzástól számított 12 héten belül, de csak szociális vagy más kényszerű okokból, és csak orvosi engedéllyel. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy minden nő megszakíthatta terhességét, aki úgy gondolta, a gyermek nem „illik” az életébe. A kilencvenes években újra megváltoztatták a törvényt, s 1995 óta már nem kell kényszerítő körülményt megnevezni ahhoz, hogy az első három hónapban elvégezzék a terhességmegszakítást. Az „apát” továbbra sem kérdezi meg senki.

Linda egy terhességi tanácsadóhoz ment, ahova Thomas is elkísérte. Linda az anyagiakra hivatkozott, amit férje nem értett. Hogy lehet ilyen hidegen számító, hogy egy életet az anyagiakhoz viszonyítson. A tanácsadónő számba vette a lehetséges segítségeket, amelyeket egy család a gyermeknevelés során kaphat. Majd megkérdezte Thomast, rossznéven venné-e, ha felesége elvetetné a gyereket? Tenne-e később neki szemrehányást? Thomas azt felelte, fogalma sincs, még sosem voltak ilyen helyzetben. Végig úgy érezte, mintha az ő véleménye nem is számítana.

Később Linda elmesélte, hogy ettől kezdve pokol lett az életük. Másnap Thomas vett egy könyvet, amelyben alig néhány hetes embriókról készült fotók voltak, s a könyvet a konyhaasztalon hagyta. Azt akarod, hogy rossz legyen a lelkiismeretem, ugye? – kérdezte Linda, aki több barátnőjével és a szüleivel is meg tudta osztani a problémát, akik azt ajánlották, kifizetik az orvosi költségeket. Nővére nem értette, miért mondta el egyáltalán a férjének, hogy terhes, ha úgyis elveteti a gyereket. Thomas tanácstalan volt. Valahogy nem volt olyan a viszonya az anyjával és barátaival, hogy erről beszéljen velük. Néhány nappal később Thomas és Linda a barátaikkal egy tóhoz utaztak. Magukkal vitték az előző öt nap veszekedését, könnyeit és fájdalmait. Linda az abortusszal fenyegetőzött, Thomas azzal, hogy akkor az irodába költözik. Ültek egy teraszon a barátokkal, s közben mindketten úgy érezték, most tört össze végképp a házasságuk. Próbálta végiggondolni, mi a teendő. Az embrió Linda testében növekedik, gondolta Thomas, hogy jön ő ahhoz, hogy a felesége döntését egyáltalán befolyásolja.
Pár nap múlva Thomas elkíséri feleségét az orvoshoz, s megvárja a háromnegyedórás, teljes altatásban történő beavatkozás végét. Együtt mennek el, beülnek egy kerthelyiségbe. Megkönnyebbültek, újra béke van.

Fél évvel később arról mesélnek, hogyan élték át a nehéz napokat. Bár végül Thomas egyetértett Linda döntésével, még mindig feszeng. Dühöt és kétségbeesést érez. Linda nyugodtan meséli: „Egyértelmű volt számomra, hogy elvetetem. Épp akkor mentem vissza dolgozni, s annyi, a gyerekekkel töltött év után már nem éreztem elég erőt ahhoz, hogy újrakezdjem. Önző ok, tudom.” S hogy most hogy érzik magukat? Jól – felelik, bár Thomas mosolya nem túl meggyőző.

A terhességmegszakítása után az orvos – bár ez tilos – odaadta az embriót Thomasnak, aki nagyon hálás volt ezért. Vett egy agyagedény és beletette, s Lindával a kis kertjükben elégették. Így búcsúztak el a gyermektől. A hamvakat egy dobozba tették, s ott van azóta is a kerti házban.

Lendvai Zsóka