Nyomtatható forma Forrás: Művész-világ

Catherine Millet szexuális életének második könyve, a Féltékenység, felkeltette az érdeklődésemet, mert nálam ez a két dolog – ő meg a zöldszemű szörnyike – nagyon nem illettek össze eddig.

És e második naplóregényből ki is derült (sajna számomra még az előzőnél is bonyolultabb mondatokon átvergődve), hogy ama első műve, az echte üzekedő lexikonja bizony-bizony őrült féltékenységét kezelő eszköz volt. Szalmaszál, amibe akkor kapaszkodott – mindent kétségbeesetten megpróbálva –, amikor ebből az érzésből már szinte évek óta nem bírt kikecmeregni. Ez valamikor a délszláv háború idején-végén történt, amikor Európa eme elmaradottabb felén nem az volt az egyetlen problémájuk a nőknek és a pasiknak, hogy ki, mikor, kivel, miért és hol lép/ett/ félre? Hanem szimplán meghaltak, mert horvátnak, bosnyáknak, ilyennek-olyannak születtek; rosszkor voltak rossz helyen a szerbek szerint. Kegyetlen kontraszt.

Élettársa, aki e jelenben boncolt szenvedéseit okozta, Jacques Henric író, a nála tíz évvel idősebb irodalmi fenegyerek. Itthon nem annyira ismert, nos legutolsó művének youtube-os összefoglalója  (a szerző narrálásával) az életük: „mindenki közösül mindenkivel” jó példája (18-as karika). A férfi 71, míg Catherine Millet 61 éves napjainkban. Mindketten a szó formálásának mesterei, ez is hozta össze őket. C.M. lapjának – az első pasijával alapított – Art Pressnek volt szerzője a jó Jacques, és

a szorgos közös korrektorkodás

egy hosszú élettársi viszonyra össze is hozta őket. De ez nem jelentette azért azt, hogy C. (az író így hívta őt regényeiben és a vesztét okozó naplójegyzeteiben) ne feküdt volna össze már-már meghatóan mániákus rendszerességgel másokkal is – nota bene Párizs minden fű-fájával! Volt neki J. mellett élve is ilyen barátja, olyan ismerőse; és azok mind bejáratosak voltak C. majdnem minden testnyílásába is (ezekről mindig nagyon higgadtan és pontosan tudósít). Ezért is találó az epesárga (irigység színe) címlapon a félig térdeplő Kate Moss-fénykép (arca csak orrig látható), aki napjaink fehérmájúja és szexbe-drogba bódult éjjeli lepkéje...

Ám ez a Catherine számára idilli „körbetoszom a világot”- életforma egy hétköznap párizsi lakásuk második szintjén, Jacques dolgozószobájában egyszer csak durván összetört! Ahol is C. véletlenül – hogy ide végre eljuthassunk, iszonyú hosszadalmas leírásokat kell túlélni családjáról, mamájáról, fiatalkori vágyairól –borítékkeresgélés közepette, az egyik üresnek hittben pucér csajok képeire lel. Először nem is érdekli a dolog, el sem hiszi, hogy ez fontos lehet, aztán mégis: tejesen belebonyolódik a fényképekbe és a mögöttük felsejlő sztorikba. A férfit nem vonja rögvest  felelősségre, aztán mégis – kezdetben nyugisan meghallgatva a szokásos hülye kis átlaghazugságait arról, hogy az a terhes, fiatal, meztelen nő, meg a többiek csak barátai, és pusztán apai érzelmeket táplál irántuk, semmi nincs köztük, blablabla.

De mivel ezek mind huszonéves friss lánykák: fehérneműben riszáló modellek, hasonlók – azért eléggé látható, hogy nem annyira a henrici intelligencia tartja rabul őket. És Jacques-ot se az eszük izgatja. A szép az egészben, hogy e legtöbb kis női csukát ismeri is Catherine, hisz mindig együtt járnak társaságba, ide-oda! Na és a fotókig fel se tűnt neki semmi különös élete párja és ezek között. Pedig utazott a jóember nélküle, moziba járogatott, őt el sem híva, stb... Ám amikor leesik neki a tantusz és kapcsol végre – na, azzal elkezdődik szörnyű vergődés is. Mert ez az egész Párizst – de jóformán Franciaországot, sőt Marokkót és Olaszországot – keresztül-kasul élvező nő

simán összeroppan attól,

hogy élemedett fiúja is lelkesen, két végéről nyalja a sót mindenhol. Még az ő szent, saját bejáratú helyeiken, együtt felfedezett szállodáikban, kedvelt sétaútjaikon, nyaralójukban is mással hentereg, sőt ezt le is dokumentálja naplóiban, irodalmi alapanyagnak gyűjtve, majd bután elől hagyva...  Hogy aztán mindez vádiratként a fejére zuhanjon. Ő – írja az írónő magáról –, soha nem megcsalásból, unalomból feküdt össze állandóan közös életük során másokkal, csak valahogy a teste elidegenedett tőle. Akaratától néha függetlenül is ment félredugni Jacques-ja mellől, de ez számára nem volt semmi más, csak egy kis filozofálásra okot adó körülmény... Nagy gondolati mélységekbe visz el a francia asszony – biztos saját nyelvén ez szórakoztató is, hisz ők mégiscsak a bölcselkedés népe – de Tótfalusi Ágnes fordításában számomra ez gyakran csikorgó és sokszor direkt érdektelen kavarás, egy szokvány témát felturbózandó.

Mert igen, mondjuk ki: a csillogó mondatok habja mögül kivillan, hogy a baja csak az, ami a sarki „eccerű” Jucikának, Mucikának, Tüncikének, ha megcsalja a mocsadék pasija: lealacsonyító az egonak, ha nem tőle, hanem mástól kell az ölelés! Mert így ő értéktelenné lesz ezáltal... Hisz Catherine – aki nem is annyira szép: nincs nagy melle, nincs babapofija, idősödik is – fájón olvassa grafomán társa naplóiban (micsoda öngyilkos hülyeség leírni és elől hagyni a megcsalási dokumentumokat!) hogyan is űzi jó Henricje azt a spanyol szexet kéjes örömmel, amit ő nem is tud neki megadni, lévén lapos, mint a Grand Rien alias Nagyalföld...

Oldalakon át ecseteli ezután, hogyan maszturbál arra – és csakis arra –, ahogy elképzeli szeretett íróját e nőcikékkel fetrengeni itt-ott, mindenütt... Csak magában

lazán orgazmushoz jutni túl snassz

egy C. Millet-nek, neki több felvonásos dráma kell ehhez a magányos örömködéshez, ráadásul átverései hótrealista elképzelésével. Ez megy, ha Romániába utazik erdélyi konferenciára, ezt variálja, ha a háború sújtotta Boszniába veti az útja. Csak ilyesmi jár az okos fejében, miközben élettársával – akit addigra már rendesen faggatni is próbált ezekről a kalandokról – órákig dumálnak telefonon, ezzel is felizgatva egymást. Állandóan nyomoz a férfi  hol fel-feltáruló, hol homályban maradó, előle rejtett élete után, és van, amikor nagyon összevesznek ezen. Olyan is van, amikor magában szenved egészen az önverésig, a teljes, ágyban marasztaló depresszióig. Lebénul ettől – holott neki is megvoltak a kis etyepetyéi, amiket ő semmibe se vesz, mert csak adódtak és kész –, annyira, hogy a férfi regényeiben is kutatja a jeleket megcsalására. Mégis, mikor, mit titkolt el – így kínozza magukat. Krízisnek tartja a három évüket, ami ezzel ment el.  Persze nem tudtak eltávolodni se egymástól ebben a „héjanász az avaron”-korszakukban – azt azért sajnálhatják, hogy nekik nem volt egy Adyjuk ezt így megfogalmazni...

Még analízisbe is elment (mások előtt családi tragédiájára hivatkozva: hisz öccse balesetben, anyja öngyilkos ugrásban halt meg). Persze semmire nem jutottak lélekkurászával. Így ez a motívum is csak arra jó, hogy így megint más oldalról, de önmagáról valljon: egy számára bántóan kispolgári család lányaként kitört húszas évei elején Párizs környéki otthonából örökre. Hová jutott? Nos, egyéb út híján (nem végzett egyetemet), a nemiségben és a festészet magyarázásában lelt magára és kerülhetett be a Saint-Germain des  Pret csodált, intellektuális köreibe. Mindenkivel összefekvése ezt is szolgálta, meg annak a szabadságnak a megélését, amit otthon nem hagyott számára anyja, apja kisszerűsége.

Végül saját terápiája – tehát az, hogy minden lefekvését szisztematikusan feldolgozta időrendbe, fontossági sorrendbe állítva, élvezeti értékét tekintve osztályozva – megszabadította azon gyötrelmei javától, amelyek Jacques időleges elvesztése miatt nyomorgatták. Bátorságpróbának fogta fel ezt a múltba nézést, és a messzi perspektíva odáig juttatta, hogy a jelen vetélytárs-némberei (noha ő kutakodott szorgosan e lánykák után) már nem izgatták agyon. Így ő is évekig békét hagyhatott ezzel nyúzott szeretőjének. Leszokott tehát a férfi írásainak mániákus összegyűjtéséről, elolvasásáról is, pedig anno galacsin formában is kihalászott minden szart a szemetesből. Szóval ámokfutása után neki jót tett ez az egész írásosdi, amit most megfejelt ezzel a második könyvvel (mert tán anyagilag sem bánhatta meg). Tény, hogy nem mehetett biztosra az elsőnél!

De hogy most, 2009-ben, ezzel a nehezen átrágható féltékenységi sagájával az olvasói mire mennek – kivéve a nagyon sznobok kicsiny de vájtfülű csapatát –, nem tudom. Engem újra zavart az a tudálékoskodó, mindent megfogni, mindenhonnan megszemlélni és pontos mondatokkal leírni akaró elszántsága, újfent tapasztalt hidegsége – noha ugye mégis a legnagyobb, kiborítóbb lelki viharát tárta elénk. Nyomorultja ő ennek az életnek, mert mindig

maga körül forgott, mint a kutya a farka körül,

és ebbe bódult bele. Az sem foglalkoztatta egy percig sem, hogy élete párja miként élhette meg az ő szenvtelenül véghezvitt, a közös társaság tagjaival rendszeresített folytonos dugásait. Az sem volt célja sosem, hogy esetleg anya legyen és más minőséget is vigyen ebben az élettársi viszonyba, például hangyányi felelősséget. Ez a „jó dolgában nem tudja, mitől szenvedjen” tipikus esete, a francia öntetszelgés, illetve  az önsebzés kéje, ami 300 oldalon, majdnem 3000 (2999) forintért az Ulpiustól kicsit idegesítő, a mai magyar viszonyaink közt elolvasva... Épp ezért kétlem, hogy olyan sikere lesz ennek is, mint az elsőnek hét éve, egy más világban, helyzetben.

Hisz, aki nő zsepit áztatni venné meg, azért, hogy majd jól elérzékenyüljön  rokonlélekre találván Catherine-ban plusz jó kis receptre a szörny leküzdésében, na az rohadtul csalódni fog. Mert nagy százalékát fel sem fogja, annyira szofisztikált. Filozófusnő – hányan vannak? – agya karbantartásáért l`art  pour l`art nem ad ki erre ennyit, mert ahhoz meg eléggé mondén. Férfinak meg azért mégiscsak túl nyáladzó és idegesítően ismerős a szitu, hiába oly mesterkélt és távolságtartó, hogy ezzel kicsit „hímes” is a szövege. Őszintén: egy tanulságot se tudtam leszűrni belőle, hacsak azt az üvöltő közhelyet nem, hogy pokoli így járni és elértéktelenedni magunk előtt. Bocsánat, meg azt is, hogy mégsem akkora baromság a levéltitoknak, mint olyannak a tisztelete – már csak önös érdekünk miatt is...

A fentiekben Szász Judit írásának részletét közöljük. Az cikk teljes
terjedelmében itt olvasható.

Szász Judit