Nyomtatható forma Forrás: Tűsarok

Patricia Scotland, Gordon Brown fő jogtanácsosának karrierje veszélybe került, miután kitudódott, hogy háztartásában illegális bevándorlót alkalmazott. A felvert hullámok nem csak Lady Scotland feje fölött csaphatnak össze, az ügyből néhányan a női érdekképviselet, sőt, a feminizmus belső problémáira asszociálnak.

Lady Scotland

Patricia Scotland, Gordon Brown fő jogtanácsosának karrierje veszélybe került, miután kitudódott, hogy háztartásában illegális bevándorlót alkalmazott. Bár a felelősséget igyekezett teljes mértékben az időközben letartóztatott tongai Loloahi Tapuira hárítani, a brit határszervek eljárást indítottak a politikusnő ellen is – igaz, őt nem fenyegeti elzárás, munkaadóként mintegy 10000 fontos bírság várhat rá. A kipattanó botránynak még nem látni a végét, a miniszterelnök egyelőre kiáll munkatársa mellett. A felvert hullámok ugyanakkor nem csak Lady Scotland feje fölött csaphatnak össze, az ügyből néhányan a női érdekképviselet, sőt, a feminizmus belső problémáira asszociálnak.

Az ügy bizonyos szempontból valóban, akár pikánsnak is nevezhető. A villámkarriert befutó attraktív bárónő maga is bevándorló, egy 12 gyerekes dominikai család sarja, pozíciójában ő az első nő és egyben az első fekete. Tehetségét pártállástól függetlenül elismerik, minek köszönhetően már fiatalon a sikeres női migráns, illetve a befogadó, toleráns Nagy-Britannia szimbólumává válhatott.

Azóta sok minden megváltozott. A bevándorlás-ellenesség csúcsokat dönt, a nyíltan rasszista, egyúttal harcosan antifeminista Brit Nemzeti Párt ott van az EP-ben, de a mérsékelt erők is meg-meglovagolják az antimigrációs szenvedélyeket. A háztartási mindenes Loloahiból így hirtelen bűnöző lett, a közvélemény szimpátiájára ugyanúgy nem számíthat, mint volt munkaadójára. Magára maradt, pedig korántsincs egyedül.

A háztartási alkalmazottként dolgozó bevándorló nők az egyik legnagyobb, egyúttal a legkiszolgáltatottabb migráns csoportot alkotják Nyugat-Európában. A hagyományos képpel szemben, mely szerint a bevándorlók többsége férfi, manapság a világ bevándorlóinak nagyjából a fele nő – kb. százmillió emberről van szó. Rendkívül színes csoport Angliában is: kelet-európaiak, ázsiaiak, filippínók – egyaránt rendkívül gyenge érdekérvényesítő képességgel.

Közülük – egy friss tanulmány szerint - minden második legalább napi 16 órát dolgozik, 60%-uk heti szabadnap nélkül, 43%-uknak egyáltalán nincs belakható személyes terük, a gyerekszobába, nappaliba leterített matracon alszanak - így legalább bármikor rendelkezésre állhatnak. 17%-uk számolt be fizikai bántalmazásról, és – talán a legmegdöbbentőbb adat – 57%-uk útlevelét „őrzi” az alkalmazójuk. A háztartási alkalmazottak cselédsorsa mögött ott vannak az egymásra rakodó (nyelvi, kulturális, osztálybéli és nemi) hátrányok, és az a személyes kiszolgáltatottság, ami egy ipari segédmunkást már kevésbé fenyegetne.

Helyzetük iskolapéldája annak, amit kissé régiesen kizsákmányolásnak nevezhetünk. Ennek ellenére, a segítő szakmák is csak az elmúlt egy évtizedben kezdtek fókuszáltabb módon foglalkozni e problémák társadalmi hátterével, igaz, ma már több program is kifejezetten a női migránsok megsegítésére irányul. A helyzet érdemi javulására valódi politikai szándék nélkül kevés a remény. Az Európai Unió tézisek, hosszútávú programcélok és munkacsoportok formájában többszörösen kifejezte elkötelezettségét a migrációs problémák gender-specifikus kezelése mellett, a gyakorlatban azonban ennek még nem igazán látni kézzelfogható eredményét.

Miért viseli el az európai közvélemény a kiszolgáltatottságnak ezt a fokát, testközelben, sokszor a saját otthonaiban? Egyesek szerint leginkább éppen ezért: mert maga is érdekelt benne. A jóléti államoknak szükségük van az olcsó munkaerőre, fű alatt intézményesítik hát a szolgaságnak ezt a mai formáját.

Mi mindebben a nők szerepe? Elsősorban áldozatok, de – mondják a kritikusok – ugyanannyira tettesek, vagy legalábbis tettestársak. A női munkavállalás, a női emancipáció érdekében a középosztályi családoknak szükségük van a háztartási, gyermeknevelési feladatokat részben vagy egészben kiváltó, megfizethető munkaerőre. A középosztályi életstílus feltétele a jogok nélkül élő filippínó vagy éppen tongai takarítónő, bébiszitter, hivatalos kutyasétáltató. „Az egyik nő sikere a másik kizsákmányolása” – fogalmaz a Guardian publicistája.

Az osztálykonfliktus keresztbemetszi és gyengítheti a gender szempontokon alapuló politikát. Ez a nőmozgalom számára is tanulságos lehet: a kritikusok szerint ennek köszönhető, hogy a szociálisan „lefelé” érzékeny feminizmus helyett inkább a középosztályi női érdekek képviselete dominált az elmúlt években: az üvegplafon, a jövedelmi egyenlőtlenségek, a női politikai karrier előtt álló akadályok leépítése – ezek az egyébként valós problémák inkább csak a kedvezőbb helyzetben lévők gondjai. Lent egészen más típusú gondokkal kell megküzdeni – egyedül azonban nem megy.

A rovatot a RECON - Reconstituting Democracy in Europe támogatja.
 

Madam